Kovács András bútorrestaurátor-művésszel beszélgettünk a bútorrestaurálás kulisszatitkairól. Témáink voltak a legrégebbi bútordarabok, híres emberek bútorai, múlt és jelen technikái, a félreértett hőmérséklet, emberi alakok festészete, rekonstrukciója, az idő szerepe és még sok minden más!

A teljes adás meghallgatható a Spotify-on: 
https://open.spotify.com/show/0VeblUiOQ6BNLAUr8dXdJb

A műsor leirata fotós illusztrációkkal, példákkal lentebb olvasható.

 

Kultúr Spektrum: Jó napot kívánok, Virág Nikolett vagyok, mai vendégem Kovács András bútorrestaurátor-művész. 1990-től dolgozik az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményében, mellette párhuzamosan magánvállalkozó. 2000-től a bútorgyűjtemény főrestaurátora, fő profilja a bútorok, illetve egyéb fa tárgyak, szobrok, használati eszközöknek a restaurálása. András, Te hogyan lettél bútorrestaurátor?

• Kovács András: Jó napot kívánok, én is üdvözlök minden kedves hallgatót. Ehhez a kérdéshez, mint mindenkinek a középiskolai éveimhez kell visszaugrani, nagyon-nagyon érdekelt mindig is a történelem, művészettörténet, és amikor pályaválasztásra került a sor, én nem tudtam volna magam elképzelni, hogy egy hivatalban, vagy egy irodában dolgozzak, vagy akár egy futószalag mellett. Mindig olyan orientációt kerestem, amikor a magam kreativitását és a művészetekhez való kötődést is ki tudom élni. Ha egy pontot kell megjelölni, akkor valamikor a középiskolai évek során láttam egy műsort, amely a festmény restaurálásáról szólt, és akkor elhatároztam, hogy én restaurátor leszek. Először még nem tudtam, hogy létezik ilyesmi, hogy bútorrestaurátor, azonban a későbbiekben az egyik barátom szólt, hogy a Képző- és Iparművészeti szakközépiskolában hirdetnek érettségi után estin bútorműves, restaurátor képzést, amire jelentkeztünk, sikeres felvételi után el is kezdtük a tanulást, majd ezen év őszén el tudtam helyezkedni az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményében, ahol szintén rengeteget tanultam, mint gyűjteménykezelő a bútorokról. És 1994-ben felvételiztem a Képzőművészeti Egyetem fabútor szakára, ahol felvételt nyertem és 1999-ben diplomáztam és gyakorlatilag azóta vagyok bútorrestaurátor.

Mi volt a legrégebbi bútordarab, amit újjá kellett varázsolnod, egyáltalán mi volt a legnagyobb kihívás vele?

• Nekem a legrégebbi tárgyak, amikhez hozzájutottam, azok a XV. századból valóak voltak, szintén az Iparművészeti Múzeum gyűjteménye, egy részük gótikus tárgy, egy részük már reneszánsz, főleg Tirolból, meg Itáliából származó tárgyak voltak. Nem voltak rettenetesen nagyon problémásak, mert ezeket már a múltban restaurálták, sőt előtte még javították is őket, hiszen minden tárgy azért maradt fönt, mert megbecsülik, amit megbecsülnek, azt meg próbálják megőrizni, tehát javítgatják. Ezekkel a tárgyakkal túl sok probléma nem volt, zömében a hetvenes években restaurálták őket, azonban az elmúlt időben is részint a gyűjtemény költöztetése folyamán, részint kiállításokon apró sérülések történtek rajta, ezek lettek restaurálva, illetve konzerválva azokon a helyeken, ahol például túlságosan szúvas volt, porlott a fa, meg ehhez hasonló dolgok.
  
  

Kovács András bútorrestauráló-művész

A legrégebbi konkrétan milyen tárgy, bútordarab volt?

• A legrégebbi talán nem is bútor volt, hanem fésű, a XIV. század elejéről. Azelőttről nem nagyon vannak történelmi Magyarországon és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében tárgyak, hiszen azért ne felejtsük el, hogy Magyarországon többször is végigpusztított a tatárjárás, a török dúlás, amikor pont a mai Magyarország területe sínylette meg legjobban ezeket a hadi, illetve zsákmányszerzésű csatározásokat. A másik dolog pedig az, hogy Magyarországnak sajnos szemben mondjuk Egyiptommal meg a világ más részével, eléggé szélsőséges éghajlata van. Nyáron szárazság van, meg meleg, télen csapadékos az idő és emiatt a földben sem nagyon maradnak meg régészeti és egyéb tárgyak. Igazából ezek a tárgyak is, mint mondtam Itáliából kerültek be, meg Tirolból, tehát nem igazán maradtak fönt tárgyak. Amik fönt maradtak, én úgy tudom, hogy zömében a Magyar Nemzeti Múzeumban vannak. A magángyűjtők tárgyai az én tapasztalataim szerint inkább a XVIII. századtól jelentkeznek sűrűbben és aztán végig a XIX. században. Emiatt sajnos a XIV-XV. századnál régebbi tárggyal még nem foglalkoztam.

Azért ezek is elég régiek. Még maradjunk izgalmas részeknél, tudnál pár híres embert mondani kérlek, akiknek a bútorait restauráltad vagy két-három izgalmas esetet, amit te magad is izgalmasnak ítéltél meg?

• Nagyon szívesen. Több híres embernek is sikerült restaurálnom a bútorait, a közelmúltban jutottam hozzá a Bartók Emlékházból Bartók személyes tárgyaihoz, bútoraihoz, amiket restauráltunk. Itt zömében egy korábban nem túl sikeres restaurálásnak a nyomainak az eltüntetése volt. A bútorok világos, juharfa bútorok voltak, amelyeket valaki egyszer sötétebbre színezett, ez a bevonat került eltávolításra, hogy visszaadjuk a bútornak az eredeti színét és állapotát, amilyenben maga Bartók Béla is látta. A másik az inkább ilyen híresebb nemes családoknak a bútorait restauráltam, például Esterházy családnak néhány bútorát egy korábbi Esterházy kiállításnál az Iparművészeti Múzeumban ezek lettek újra fényezve, néhány hiány kipótolva, valamint Keszthelyre a Festetics kastélyban a hercegi család bútorait restauráltam, amelyek nagyon színvonalas és nagyon értékes francia bútorok voltak, ezek egyébként most is kint láthatók a kiállításon. Ezek a bútorok is, bár nem mondhatom el azt, hogy rutin munka volt, nem sokkal különböztek. Amit a leggyakrabban szoktam végezni, például apróbb hiányoknak a kipótlása, ezeknek a színbe dolgozása, felület-előkészítése, fényezése, majd a bútor teljes átfényezése. Tehát gyakorlatilag ezek a bútorok is mondjuk olyan átlagos, számomra hétköznapi munka volt.
  
  

"Egy kártya- vagy játékasztallá alakítható szalonasztal a XIX. sz. utolsó harmadából. Igen rossz állapotban került hozzám, miután évtizedeket töltött egy padláson. A szerkezeti megerősítés után, a felvált furnér borítás visszaragasztása után, hiányzó faragások pótlása következett."

Alapvetően, bár nyilvánvalóan a bútoroktól és a tárgyaktól is függ, hogy változott meg a technika és technológia, van-e olyan eszköz, amit 25 éve is használtál, és ma is használsz? Hogyan változott a technológia és például felgyorsult-e a munkafolyamat, mit lehet tudni a technikáról és a technológiáról, mert ha rögtön a bútor restaurálásról van szó, akkor egy halandónak két dolog jut az eszébe, az egyik a ragasztó, a másik a csiszolás.

• Rengeteget változott, meg nem is. Először is mi, az Iparművészeti Múzeumban, meg én személy szerint is nagyon preferálom a hagyományos technológiákat, a hagyományos anyagokat, a hagyományos kézi szerszámokat, igyekszem ezekkel restaurálni a bútorokat. Tehát egy bútornál törekszünk arra, hogy az eredetinek megfelelő faanyagokkal, az eredetinek megfelelő technológiákkal egészítsük ki, pótoljuk, használjuk. A ragasztásoknál legtöbbször vagy csontenyvet használunk, vagy ha régebbi korokra haladunk vissza, akkor bőrenyvet, halenyvet stb., és az adott kornak megfelelő felületkezelési metódust, technikát próbáljuk alkalmazni. Ugyanakkor viszont rengeteget is változott a dolog, én emlékszem rá, amikor elkezdtem a kilencvenes évek elején segíteni a műhelyben dolgozni, akkor rengeteg olyan anyagot kényszerből használtunk, mert nem volt helyette más, amit ma már nem használunk. Ezek felett egyrészt eljárt az idő is, másik, hogy Nyugat-Európából a határok megnyitása után a kereskedelem felgyorsulásával rengeteg új anyag bejött, mi pedig figyelve a szakirodalmat, láttuk, hogy „nyugaton” is bevált és használták, így mi is elkezdtük ezeket alkalmazni. De természetesen, ahogy előbb is említettem, elsősorban a régi technológiákat próbáljuk életben tartani és akkor azokkal a módszerekkel, amiket az adott tárgyon is használtak azokkal próbáljuk meg helyreállítani őket. De vannak olyan esetek, amikor igenis nem lehet, például annyira szúvas a bútor, annyira rovar-rágott, hogy szinte elporlik. Ilyenkor lehetséges, hogy keresünk valami anyagot, amivel ez szilárdítható. A leggyakrabban az acetonban feloldott műgyantával, ezzel szoktuk szilárdítani. Például ez az anyag általánosan elfogadott a nemzetközi restaurálásban is vagy egy másik példa, hogy olyan ragasztást kell megejteni, amit lehet, hogy az eredeti bútoron egymaga egy asztalos meg tudott oldani, én azonban egyedül vagyok és azóta az a bútor deformálódott, vetemedett, nem annyira pontos, amilyen eleve volt, tehát nekem például egy hagyományos melegenyvvel való ragasztás kivitelezhetetlen, hiszen a ragasztás után még mondjuk 15 percig kell állítgatnom azt a bútort, hogy az tökéletesen legyen. Vagy olyan a ragasztási felület, hogy nem engedi meg, nincs egy tökéletes illeszkedés, ezért például olyan kétkomponens ragasztást, ragasztót kell alkalmaznunk, ami kellően szilárd akkor is, ha vastag maga a ragasztóréteg. Ezért én nem szeretem azt, amikor kőbe vésett szabályokat állítanak fel, az adott feladathoz választom a ragasztót és ezzel próbálom megoldani.

És mi újság a hőmérséklettel? Ha bemegyünk egy múzeumba, egy műhelybe, múzeumban kabátot kell felvennünk nyáron is, konzerválni kell a műtárgyakat. Te speciel hidegben dolgozol?

• Általában úgy van, hogy a bútoroknak a legnagyobb ellensége a légnedvesség drasztikus, hirtelen változása. Fel szoktunk állítani az adott műtárgynak melyik az a légnedvesség plusz-mínusz, tól-ig, ami elfogadható és az alatt garantálható az, hogy nagy károsodás, méretváltozás nem fog lenni, általában ezt állítjuk be a műhelyben és persze az adott technológiához szükséges hőmérsékletet, figyelve, hogy a páratartalom ne változzon. Mert például ha enyvezünk és melegenyvet használunk, akkor az azt jelenti, hogy nem hűlhet meg, nem dermedhet meg ez a ragasztó addig, amíg a munkafolyamat végéig nem érünk, hiszen akkor nem lesz tökéletes a ragasztás, ilyenkor magasabb. Vagy ha például fényezünk, a fényezéshez is van egy tól-ig hőmérséklet például azt mondjuk, hogy 20 fok alatt nagyon nehézkes a fényezés, 25-26 fok felett meg túl gyorsan szárad az anyag, tehát e között kell tartani a hőmérsékletet, ami a technológiához szükséges. A múzeumokban azért van alacsonyabb hőmérséklet, ott olyan 20-21 fokra állítják, mert bizonyos, a műtárgyban végbemenő kémiai folyamatok akkor lelassulnak, nem annyira megy végbe. De mondom a bútoroknál sokszor, ami a legnagyobb ellenség, az a közvetlen erős megvilágítás, napfény, illetve a légnedvesség nagyon gyors, hirtelen változása, melyek rengeteg károsodást okoztak a múltban és a jelenben is.

Mi volt a leghosszabb idő, amit egy bútoron dolgoztál és miért kellett neki hosszú idő? Említetted, hogy lehetőleg ugyanabból a fából legyen kipótolva, mint amiből készült. De volt olyan extrém eset, ami nagyon elhúzódott, mert kényes volt a bútor és nehéz volt vele dolgozni. Mi volt ez?

• Általában minden bútor borzasztó hosszú ideig tart, legalábbis én néha úgy érzem. Tehát a 2-3 hónapos restaurálási idők elég jónak számítanak, leszámítva az olyan apróbbakat, amikor csak vissza kell ragasztani valamit, vagy ki kell pótolni, egy kis részletében. Egy átfogó restaurálás azért elég hosszú folyamat, minimum 2-3 hónap, de volt olyan, amikor 1 évig is eltartott, sőt van olyan is, ami most jelenleg éppen szünetel, de több éve csináljuk, mert egész egyszerűen olyan aprólékos a munka, és annyira rá kell állni az embernek arra, hogy ezzel foglalkozzon, a kezemben kell lennie az egész bútornak, mert azt ne felejtsük el, hogy egy restaurátor mondjuk a gótikától az 1980-as 1990-es évek design bútoraiig minden bútort meg kell tudni csinálnia, minden egyes bútornak éreznie kell a stílusát, a technikáját stb., tehát amikor egy bútor borzasztóan összetett, komplikált, több fajta anyagból épült fel, és nagyon-nagyon aprólékos a munka, minden kicsike dolgot kell kiegészíteni, akkor nagyon szeretem azt, ha csak ezzel tudok foglalkozni, rááll az agyam és a kezem, akkor megy jól a munka. Ha állandóan kizökkentenek belőle, akkor nem tudom ugyanazt a minőséget hozni, hiszen senki nem tud úgy írni, hogy kétpercenként csöng a telefon, tegye félre, írjon alá, olvassa át, ezt, gondolom, az, aki író, jobban megérti, hogy miért van az, hogy elhúzódnak ezek a dolgok. Most is van olyan, amelyet pár éve leállítottunk, mert közben az Iparművészeti Múzeum kiköltözött, az új műhelyt elfoglaltuk, más, fontosabb munkák jöttek, és majd egyszer erre vissza fogunk térni, de akkor csak ez. És akkor a napi 8 órában mondjuk még 1 évig ezzel kell foglalkoznunk.

A munkádnak mi a legfelemelőbb része és Te mit tekintesz a legnehezebbnek ebben az egész folyamatban?

• A legfelemelőbb része az, amikor elkészül. Milyen jó érzés megcsináltam, készen van. Ez tart nálam kb. 10-15 percig vagy egy napig. Utána már a következővel foglalkozom, mert már a következő kihívást keresem. De alapjában véve amikor elkészül, akkor legbelül magamban el tudom mondani, hogy ez a tárgy, ha nem is megmenekült, mert mi nem megmentjük, hanem csak kitoljuk a tárgyaknak az élettartamát, mást nem tudunk tenni, hiszen minden pusztulásra van ítélve, ami teremtetett. Akkor az nekem ilyen jó érzés, hogy ez a tárgy most rendben van, és meg van csinálva. A legnehezebb dolog számomra egy tárgyban az eleje és a vége. Az eleje azért, mert amikor szét kell szerelni és akkor nagyon sokszor derül ki előre nem látható dolog, összeszögelték, olyan helyeken van összecsavarozva, ami számomra illogikus és nem gondolom, hogy miért, beletörve a csavarok, belerohadva, nem lehet kiszedni és ugyanez a végén, amikor mondjuk egy kész tárgy meg van fényezve és akkor még össze kell ragasztani. Na, az nekem egy nagyon stresszes dolog, nem történhet semmi, nem sérülhet meg a ragasztás során a tárgy, a kifolyt ragasztó nem marhatja föl a borítót, mert akkor az előző, több havi munkám veszhet kárba. Ez nekem mindig elég stresszes dolog, de amikor minden összeáll, akkor mindig van egy nagy megkönnyebbülés, hogy ez sikerült, és ez jó volt.

Ha a bútoron van egy jelenet, tegyük fel, nimfák táncolnak és az egyik nimfának az arca hiányzik, akkor azt Te el is készíted, meg is fested?

• Ez egy jó kérdés. Ez mindig az adott tárgytól függ. Én nem szeretek felállítani ilyen minden esetre érvényes szabályt. Ezt maga a tárgy adja ki, hogy annak meg kell festeni az arcát, valamikor csak jelezzük, hogy ott egy arc volt, néhány pöttyel, néhány árnyalattal, valamikor igenis vissza lehet festeni. Volt olyan, amikor mondok egy jó példát, amikor a Ráth Múzeumban ki van állítva egy olyan szekrény, aminek az egyik ajtaját flexiből rekonstruáltuk. Ezen 3 királylány látható, valaki egyszer, még bekerülés előtt ellopta, vagy leszerelte az egyik ajtót és az nem került be a tárgyra. De így elég értelmezhetetlen volt maga a tárgy, hogy hiányzik egy ajtaja, ezeken belül tükörszimmetrikusak ezek az intarziával elkészített nőalakok és akkor ez a megoldás jött ki, hogy ne legyen az, hogy elkészítjük az ajtót, újra legyártani, hanem flexiből kimarták ezt a nőalakot, mindenki látja, hogy ez egy rekonstrukció, de mégsem lett újrakészítve. Ennél a tárgynál ez volt a szabály. Igen, volt olyan tárgy, aminél faragtunk, mert nem volt értelmezhető a hiánnyal a tárgy. De valamikor meg az ember képzelete maga kiegészíti ezt a nimfa arcot és akkor nem kell. Ez nagyon széles tartományban függ, hogy mikor egészítünk ki, és mikor nem. És minden egyes ilyen restaurálás valamilyen szinten csapatmunka, persze nem akkor, amikor az ember maga, egymaga dolgozik, de például egy múzeumban mindenképpen egy csapatmunka, hiszen ilyenkor megbeszéljük a kurátorral, a művészettörténésszel, hogy mi legyen ezzel a kiegészítéssel, mi lenne ha ilyen lenne, mi lenne ha olyan lenne és akkor közösen eldöntjük, hogy mi az, ami ebből megvalósítható és meg is kell valósítani, tehát ezek a nimfaarc kiegészítése, ez lehet hogy meg lesz festve, és én festem meg, de lehet, hogy azt mondjuk, hogy ez maradjon úgy, mert így is nagyon jól néz ki.

Szerinted van-e olyan érdekesség a bútorrestaurálásban, ami fölöttébb érdekes, de egyáltalán nem közkeletű, tehát nem tudnak róla valamit az emberek, ami egyébként megosztásra érdemes?

• Az én meglátásom szerint nagyon ritka, nagyon kevés a tiszta, csak fából készült tárgy, persze vannak ilyenek faszobrok, használati eszközök, de a legtöbb bútor mindig egy összetett tárgy, hiszen vannak rajta fém szerelvények, zárak, zsanérok, kulcsok, kulcspajzsok. Valamikor fém inkrusztációk, berakások vannak, az intarziába beletesznek fémet, csont, elefántcsont, teknőc, gyöngyház, rengeteg mindent felhasználtak a bútorkészítés során, hogy a bútor jobban eladható, pompázatosabb legyen. Az emberek sokszor nem is gondolják át, hogy egyéb bútor restaurálásnál hányféle szakember dolgozik össze. Az, hogy például van egy szekrény, aminek van egy zárja, amiben nincsen kulcs, nem működik a zár, akkor azt elviszem egy olyan emberhez, olyan specialistához, aki készít nekem egy kulcsot, az egész zárat restaurálja. Ha hiányzik egy veret, akkor, ha van mondjuk egy olyan veret, ami azonos azzal, ami hiányzik, akkor azt az ember elviszi szintén egy specialistához, aki elviszi egy öntőhöz, akkor az visszakapja a nyersöntvényt, azt kidolgozza, eljuttatja hozzám, de sorolhatnám. Egy bútor, mondjuk egy ülőbútor, aminek meg van az eredeti kárpitszövete, de rossz állapotban van, akkor le kell szedni azt, lebontja egy textil restaurátor, akkor egy kárpitos alatta megcsinálja, fölépíti az eredetit, a textil restaurátor restaurálja a szövetet, én magam elvégzem a fa részét, tehát nagyon sokszor szerteágazó egy-egy bútornak a restaurálása és akkor még nem beszéltem arról, hogy esetleg hiányzik egy esztergályozott láb, akkor esztergályoshoz kell elrohanni. Van most egy olyan munka, amikor egy art deco zsúrkocsinak a kerekét restauráljuk, akkor el kell vinni nikkeleztetni a krómozó üzembe, utána el kell vinni egy másik műhelybe, ahol a gumikereket pótolják, tehát olyan rettentő mennyiségű logisztikát igényel sokszor egy-egy bútornak a restaurálása, amit nagyon sok ember nem is gondolna és akkor még ebbe nincs benne a restaurálási anyagok beszerzése, amihez szintén különböző boltokba kell elrohangálni. Sokszor egy-egy bútornak az elkészítése az gyakran abból áll, hogy ide-oda rohangálok és megpróbálom összefogni az egészet, hogy a végén elkészüljön, persze még én restaurálom azokat a részeket, amelyek rám vonatkoznak.

"Francia vitrin, XIX. század vége. Felvált borító lemezek visszaragasztása, újrafényezés, valamint a tüziaranyozott veretek tisztítása is feladatom volt."

És még meg se festetted a nimfát. Az is kérdés, tekintve, hogy én személyesen is ismerlek, innen tudom, és mindig meglepetés számomra, hogy milyen sok bútor kerül elő a múltból és mindig beszéljük, hogy milyen elfoglalt vagy. Honnan kerülnek elő ezek a bútorok, értem, hogy hagyaték, meg örökség, de hogy még mindig ennyi van?

• Még mindig ennyi van, és még mindig nagyon sok olyan van, amikor nem tudják, hogy milyen értékeik vannak az embereknek. Igen, kerülnek elő. Nagyon sok olyannal találkoztunk, hogy valamikor volt egy egész szobányi bútor, most már csak néhány darab van belőle, azt szeretnénk restaurálni. Vagy olyan is előfordult a praxisomban, hogy valaki felfedezte, hogy a nagyszülőknél a csirkeólban, amin a csirkék ugrálnak, az milyen szép festett láda lehetett korábban, akkor kiderült, hogy ez egy menyasszonyi kelengye láda volt, amibe bele volt írva, hogy mikor volt annak a leányzónak az esküvője és egy egész komplett családfa is bele volt írva. Igen, kerülnek elő és én örülök neki, és annak is, hogy az emberek megőrzik és megóvják ezeket a tárgyaikat, hiszen ez nem csak arról szól, hogy berendezem a lakásomat, hanem ez az ő múltjukról, gyökereikről is szól és én azt gondolom, hogy nagyon fontos kapocs egy-egy tárgy a maga fizikai formájában is az előttünk élő generációkhoz, ahhoz, ahonnan jövünk és valamit mi is tovább tudunk adni majd az utánunk jövő generációknak, ami egy kicsit mi is vagyunk.
  
  

"Kelengyeláda a XIX. századból. Nagyon sok népi bútor a fészerből, csirke ólból közvetlenül kerül be a műhelybe. Szétszerelés után, szerkezeti megerősítés következett. A festett felületek retusálva lettek."

És ami egyben a társadalmi megítélése is a Te szakmádnak, mert az egyértelműen a megőrzés és az átörökítés. És ehhez kapcsolódik a kérdésem, szerinted a Te szakmádnak mi a jövője?

• Ezen én magam is sokat szoktam gondolni. Szerintem ennek a szakmának azért van jövője és látom azokat a közeljövőben, jelenben, amikor majd egy csomó munkafázist, amit most kézzel készítünk, majd helyettünk átveszik a számítógép ebben a szakmában is és azokat a kiegészítéseket, meg egyéb dolgokat nagyon könnyen és gyorsan meg lehet majd csinálni, hiszen egy lézerrel letapogatom, egy gép kimarja, pontosan odailleszthető, vagy azt mondom, hogy bescannelünk tárgyakat, amelyekből ha elveszik egy darab, egy léc, egy faragás, akkor a bescannelt tárgyból csak benyomok egy gombot, beteszem a gépbe a fát és akkor az kimarja és nekem mondjuk csak le kell tisztázni, színezni. Azt gondolom, hogy rengeteg olyan fejlődés lesz a jövőben, ami lehet, hogy az átlag restaurátortól nem igényel majd akkora kézügyességet, de amit egy gép sohasem tud megcsinálni az pedig a szubjektív megérzések, hiszen azért ez a szakma nem véletlenül egy művészeti szakma, ezt nem lehet nagyon sarkítani és nagyon gépesíteni. Meg amiről az előbb beszéltünk, a nimfa arca, lehet, hogy a gép azt mondaná, a mesterséges intelligencia, hogy márpedig ezt ki kell pótolni, de az ember tudja, hogy ránézek és 100 emberből 99 ránéz, akkor az a nimfa arca megjelenik az elméjében és végül is a minket körbe vevő világ a mi elménkben jelentkezik, hiszen a szemünk csak a látottakat befogadja, de az agyunk alkot róla képet és azt gondolom, hogy emiatt nem lehet igazából teljesen ebből a jövőben kivenni az embert. Tehát lehet egy cipőt gépesíteni, hogy akár egy granulátumot bedobok a végén és a gép másik oldalán kijön egy komplett sportcipő, de valahogy ez a restaurálásban nem fog. Jövőben nagyon sok lesz a digitalizáció benne, be lehet scannelni tárgyakat, meg tudjuk úgy őrizni tárgyakat, ahogy azok voltak, ezek bármikor visszakereshetők, pótolhatóak lesznek ezek az időközben elveszett dolgok. Digitalizálva meg lehet jeleníteni olyan tárgyakat, amelyeket már nem lehet helyreállítani, vagy csak konzerválni, hogy vajon milyen lehetett eredetiben, tehát egy bizonyos fokú változás biztos, hogy lesz, de azt a fajta intuíciót és megérzést, amire csak az ember képes, azt nem fogják tudni elvenni a jövőben egy restaurátortól.

Ráadásul a tárgyaknak története is van, mert lehet, hogy ami nekem nimfa, az lehet, hogy a bútor tulajdonosának az egyik lánya. Tehát nem ismerjük ezeket a történeteket. Szerinted, ha valaki például ennek az interjúnak a nyomán arra adja a fejét, hogy nagyon szeretné megtanulni ezt a szakmát, akkor hogyan álljon neki, hol tudja ezt megtanulni, hogyan kezdjen neki?

• Restaurátorok ma Magyarországon csak diplomával praktizálhatnak. Diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor szakán adnak, ami egy 5 éves levelezős képzés, ez azért alakult ki régen így, mert a kollégák a múzeumi munka mellett végezték az egyetemet és váltak restaurátorokká. Én azt tudom javasolni, hogy ha valaki arra adja a fejét, hogy restaurátornak megy, akkor előtte mindenképpen javasolnám, hogy valamilyen faipar, asztalos végzettsége legyen, de akár lehet faszobrász, lehet faesztergályos, legyen intarziás, tehát legyen már valami előképzettsége, foglalkozzon bútorokkal. Az a baj, hogy a hagyományos asztalos képzés helyett a bútoripar kiszolgálására zajló képzés folyik, nem csak nálunk, úgy tudom, hogy a világon máshol is. Tehát bútorlapokból készítik a bútorokat és legtöbbször ezt tanítják az iskolákban, illetve egyéb épületasztalos, tehát ajtók, meg korlátok, egyebek elkészítésére tanítják, viszont a bútor restauráláshoz a hagyományos történelmi technikáknak az ismerete szükséges. Mindenkinek azt mondom, hogy ezeket kéne először magáévá tennie és utána jelentkezni az egyetemre, meg kell nézni a honlapon éppen mik az aktuális felvételi kritériumok. A restaurátor és a műbútor asztalos bár fedik sok helyen egymást, azért kicsit más szemléletet igényel. Egy műbútor asztalos egy asztal, vagy bármilyen bútor elkészítésekor a saját fantáziája szab határt, hogy milyet készít, vagy milyen eszköz lehetőségei vannak, egy restaurátor meg mindig abból a tárgyból indul ki és azt próbálja helyreállítani, ami előtte van, szóval ez egy kicsit más szemléletet igényel, de nem átjárhatatlanok ezek a határok. Aki restaurátornak készül, annak egy hosszú utat kell bejárnia.

"1896. Ez az asztal a Millenneumi kiállításon szerepelt. Megtaláltuk az eredeti fotóját, így sikerült rekonstruálni a lábazatát tölgyfából, illetve a kárpit borítását az asztallapnak."

Neked személyesen a szakmádban a jövőre nézve milyen céljaid vannak? Mik az álmaid még? 

• Nekem már túl sok álmom nincsen. Van egy-két tárgy, amit szeretnék még restaurálni bent a múzeum gyűjteményében, nagyon vágyok rá, hogy azokhoz hozzányúljak, de persze el leszek, ha nem fogok tudni foglalkozni velük. Igazából azokat szeretném, hogy bizonyos munkafolyamatokat még precízebben, még jobban el tudjak végezni, amikben látok még egy kis hiányosságot, illetve olyan tárgyakat, amikkel ritkábban szoktunk foglalkozni, talán kicsit több aranyozott tárgy, több festett bútor, amelyek ritkábban kerülnek hozzám, de ha nem jön össze, akkor is elvagyok, örülök annak, amivel éppen foglalkozhatok. Meg néha-néha rám jön a vágy, hogy alkotni valami újat, olyan fatárgyat, ami még korábban nem volt, ez az, ami talán mostanában jobban izgat, hogy néhány ötletemet, ami a fejemben megfordult, azokat meg tudjam valósítani. De ennek a restauráláshoz nincs köze, hiszen azok vadonatúj tárgyak lennének.

Mit szabad Rólad tudni, hogy szeretsz pihenni, mit csinálsz a szabadidődben, hogyan lazulsz el egy egyébként nagyon megterhelő szellemi és fizikai munka után?

• Ma például olvasni fogok, arra viszonylag kevesebb idő jut mostanában, hogy olvassak. De ezen kívül a szabadidőm nagy részét igyekszem motorozással tölteni, engem az kapcsol ki a legjobban, ha el tudunk menni túrázni valahova, annyira kell figyelni a vezetés közben, hogy akkor mindent kikapcsolok, ami a munkával, vagy egyébbel kapcsolatos, akkor nem tudnak telefonon sem zavarni, úgy, hogy ez az, ami engem teljesen leköt, ez az életemnek egy másik része, egy második szenvedély, ami vonz. Szívesen állítanék helyre veterán motorokat, de persze csak saját magamnak, tehát ezt nem szakmaszerűen, vagy üzletszerűen csinálnám, csak magam boldogságára a garázsomban. Igazság szerint ez egy olyan dolog, amihez nagyon sok pénz kellene, szóval egyelőre elég a sajátom is, ha el tudunk jutni az ország olyan részeire, ahol már nagyon régen voltam, úgy, hogy ezek most a terveim.

Köszönöm szépen a beszélgetést. Ez az interjú elsősorban azért jött létre, mert vannak olyan, egyáltalán nem fókuszban lévő hiányszakmák, amelyek minden tekintetben értékteremtőek. Köszönöm szépen még egyszer Kovács András, bútorrestaurátor művésznek ezt a beszélgetést, jövünk még további részletekkel.

• Én is köszönöm mindenkinek, aki végighallgatott ezen a délutánon, viszontlátásra.

***

Kultúr Spektrum e-mail: kulturspektrumsocial@gmail.com

A hangfelvétel telefonon, nyáron készült.

A Kultúr Spektrum blog cikkei, hanganyagai és fotói szerzői jogi védelem alá esnek, a felhasználásuk engedélyköteles. Copyright 2021 Kultúr Spektrum. Minden jog fenntartva.